Váláskor a család szerkezete megváltozik, emiatt sokszor megváltoznak a szerepek is. A kamasz általában az egyik szülőnél marad, azaz vele tölti ideje nagy részét. A válás pont akkor találja el, amikor éppen egyik lábbal már “kint” van az önálló életben. Elvileg most annak a résznek kellene következnie, hogy lassan leváljon a szüleiről és elinduljon a felnőttkor felé.

De mi van akkor, ha az, akitől le szeretne válni, éppenséggel eltűnik az életéből, vagy magára marad, sebezhetően és fájdalmasan?

Amikor a kamasz lesz a felnőtt

Elválni mindig rendkívül fájdalmas veszteség, illetve vereség. Akkor is az, ha már alig várod, hogy vége legyen és úgy érzed, hogy óriási tehertől szabadulsz meg amikor elköltözik vagy elköltözöl. Ehhez jön a sok csalódás (“ezt nem gondoltam volna róla”) és a megoldandó problémák.

Egy házasságban általában már jóval azelőtt megromlik a kapcsolat, hogy megoldásként felszínre kerül a válás. Vannak családok, ahol a konfliktusok nyílt teret kapnak, de éppúgy jellemző a „csak a gyerek előtt ne” viselkedés is, amikor úgy tesznek, mintha minden rendben volna, azonban a felszín alatt komoly feszültségek dúlnak. Egyesek felvállalják és kimondják a gyerekeik, a család, barátok, ismerősök előtt, hogy valami véget ért.

Mások viszont a kamaszok nyelvén szólva „kamuznak”,

Veletek is előfordult már, hogy válás után, a kamasz gyermeketek nem szeretett volna a megbeszélt időpontban elmenni a másik szülőhöz? Ebből aztán valószínűleg megannyi kellemetlen szituáció adódott, mert vagy a volt párod sértődött meg halálosan, vagy neked ugrott egy programod vagy pedig egyszerűen csak úgy kezdted érezni, szépen lassan eltűnik a szülőtársad a gyermeked életéből.

Vajon miért történhet úgy, hogy nem akarnak, vagy nem szívesen mennek „szülőlátogatóba”? Gyermekeink ebben a korban teljes gőzzel próbálnak leválni rólunk. Eleve „ciki” szülővel mutatkozni a legtöbb helyen, és még akkor is kritizálnak bennünket, ha nem is gondolják teljesen komolyan.

Lényeg a másnak lenni, mint mi, másnak, mint a többi felnőtt, miközben nagy igyekezettel próbálnak éppen minket, felnőtteket megfigyelni és utánozni.

Szeretem az olaszokat. Azt, hogy nagyon szeretnek élni, hogy a család mindenekelőtt való, hogy a gyerekeket természetesen és szeretetben nevelik és, azt is, hogy az érzéseiket meg merik fogalmazni. A minap véletlenül belebotlottam egy szimpatikus olasz oldalba a neten, ahol szerintem kedves és fontos mondatokat írtak össze arról, mik lehetnének

olyan fontos mondatok, amelyeket egy szülőnek feltétlenül érdemes volna elmondania gyermekének.

Úgy gondoltam, szentimentáliskodjunk hát egy kicsit és megosztom veletek  ezeket a sokszor ismert, de azért elgondolkodtató sorokat. Biztos lesznek közöttük olyanok, amelyeket már elmondtatok a srácaitoknak és olyanok is, amelyeket még nem.